Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milyen a kapitalizmus?

2009.02.25

Régen úgy tanították, hogy a kapitalista (tőkés) társadalom két embercsoportból áll: a tőkével rendelkező tőkésekből és a munkaerejüket kényszerűségből eladni kénytelen munkásokból. A tőkések Marx idejében rendelkeztek termelőeszközökkel és pénzzel és erre alapozva fogalmazta meg a Tőke című művében a kapitalizmus alapvető működési modelljét.

 Azóta sok idő eltelt és a szocializmus sem vált be, így sokan azt hirdetik, hogy a kapitalizmusnál jobbat nem találtak még ki, ezért ne is gondolkozzunk, mert ez a létező legjobb! Lehet, hogy igazuk van, de kinek a legjobb? Természetesen annak, akinek pénze van!

A történelem folyamán kialakult a kapitalisták két formája: a gyárosok és a bankárok csoportja.

Ez egy nagyon leegyszerűsített modell, ahol a gyárosok közé tartoznak mindazok, akik valamilyen alapanyagból munkások közreműködésével terméket hoznak létre, amelynek eladásával valósulhat meg a "bővített újratermelés". Ide tartoznak azok a kereskedők is, akik a termelést azzal segítik elő, hogy közvetítenek az egyes résztvevők között. 

A bankárok kezében összpontosult a pénz azóta, amióta meggyőzték az embereket, hogy helyezzék el náluk a pénzüket, mert ők garantálják a pénz visszafizetését és még kamatot is adnak rá. Az így összegyűjtött pénz azonban csak akkor tud kamatozni, ha egy olyan ember, akinek szüksége van pénzre, igényel kölcsönt és rendszeresen fizeti vissza a részleteket, amelynek végösszege nagyobb, mint a felvett kölcsön. 

Velük szemben áll azoknak a tömege, akiknek nincs pénzük, ezért kénytelenek elmenni és munkát vállalni. Ők az ipari munkások, kereskedelmi dolgozók, mezőgazdasági dolgozók és minden olyan ember, aki a munkájáért bért kap.

 

Hosszú ideig úgy látszott, hogy ez a modell jól működik. A kapzsiság azonban emberi tulajdonság és mindig megjelenik. Akinek pénze van, mindig többet akar, ezért alacsony bért akar fizetni a bérmunkásoknak és a kifizetett bért is szeretné visszaáramoltatni a saját kezébe. Létrehoz szolgáltató egységeket, ahol a dolgozói "kedvezményesen" kapják a szolgáltatást, míg mások "piaci áron". Az emberek az alacsony bérek miatt nem jutnak egyről kettőre, ezért lázongások és zavargások segítségével harcot indítanak a magasabb bérekért. A megegyezés után egy ideig békesség lesz. A nyugati országokban a második világháború után a munkások az erős szakszervezetek révén olyan béreket harcoltak ki, amelyek révén már nem érezték magukat marxi proletárnak, hanem a középosztályhoz tartozónak tartották magukat. A biztos munkahely, a jó fizetés elterelte a figyelmet arról a tényről, hogy ők így is bérmunkások! Sőt, a technológia gyors fejlődésével a gazdag országok munkásai egyre inkább az alacsonyabb szintű irányítói munkakörbe kerültek, és helyükbe vendégmunkások jöttek Európa különböző országaiból. Azok a belföldi munkások, akik nem akartak a külföldiekkel együtt alacsony bérért dolgozni, átmentek a gyorsan fejlődő szolgáltató ágazatba. Ez is látszólag jó volt mindenkinek, csak a tőkések haszna nőtt nagyobb mértékben, mint a munkások bére. A bankoknál jelentős mennyiségű pénz halmozódott fel, és valamit ki kellett találni arra, hogy kinek, és mire adjanak kölcsönt, mert valahol meg kellett termelni a kamatot! Nyakra-főre adtak kölcsönt, és mivel befolytak a részletek, óriási ütemű virágzás indult be. Az országhatárok akadályokként működtek a nagy mennyiségeket előállító ipar számára, ezért kitalálták a vámuniót és az árúk, a tőke, valamint a munkaerő szabad áramlásának elvét. Ebből fejlődött ki az Európai Unió. Azonban a közel azonos fejlettségi szinten lévő alapító országok nem nyújtottak elegendő mozgásteret, azaz hamarosan a túltermelési válság már nem egy, hanem egy országcsoport gondjává vált. Hamarosan bekebelezték a tömbön kívüli kapitalista országok jelentős részét, de nem javult a helyzet! A szocialista tábornak nevezett formáció felbomlása után óriási piac nyílt meg az EU előtt. Sajnos a maradványpártok vezetése is fenn akarta tartani hatalmát, de nyitni is akart, mert a lakosság a szabadság szelére megrészegült és változást akart. Senki sem gondolta, hogy a demokratikus berendezkedésnek olyan negatív következményei lehetnek, hogy nagyon gyorsan összeomlik a népi demokrácia. Így történhetett meg a 20. század legocsmányabb gyarmatosítása és ezáltal a nyugati országok megmentése a gazdasági összeomlástól. A magyar társadalom pont húsz éve nyögi ennek a terhét.

A folyamatos bővítés révén már majdnem minden európai ország tagjává vált az EU-nak, csak a jogaik nem egyenlők! Az euro bevezetése elé mesterséges akadályokat állítottak, a négy alapelv érvényesülését időszakosan korlátozták. Ennek megfelelően tönkrement a mezőgazdaság (drágább a hazai termék, mint az agyondotált külföldi áruk), az ipar teljes egészében külföldiek kezében van, a bankszektorban véletlenül található magyar cég. Az EU vezető testületei azt hitték, hogy ezzel minden el van intézve, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy nem lehet 26 országot ugyanúgy irányítani, mint hetet lehetett. Nem figyeltek fel a vészjelzésekre, hogy figyeljenek az USA gazdasági helyzetére, mert bármikor megroggyanhat, annyi az adósságállomány. Amikor az első csődöket bejelentették, akkor eszméltek fel és kiutat kerestek.

Először olyan nyilatkozatokat lehetett hallani, hogy a rosszul gazdálkodó cégek egyék meg, amit főztek és oldják meg ők a problémáikat! A válasz sem váratott sokáig magára: Bejelentették a tervezett létszámleépítéseket! A várható munkanélküliség-növekedés és az adóbevétel csökkenése megrémítette a kormányzó pártokat minden országban, megrettentek az éhséglázadások rémétől! Az eddig jólétben élő emberek jövedelem nélkül és kifizetetlen hitelekkel valóban megoldhatatlan helyzetbe kerülhettek volna. Az USA is és az EU is hamarosan bejelentette, hogy kisegíti a bajbajutott cégeket.

Ez azért nagyon furcsa! A cégek kapják a pénzt, hogy a hibás gazdálkodásuk miatti rossz helyzetük miatt ne küldjék el az embereket! Arról azonban nem beszélnek, hogy a munkások kényszerből kisebb fizetést kapnak, de a tartozásaikat nem csökkentik a hitelezők. A tőkések az állam beavatkozása miatt jövedelmüknek csak kis hányadától esnek el, de nem lesznek létfenntartási gondjaik. A dolgozókon azonban a csökkentett jövedelem mellett a tartozás teljes egészét követelik, és az állam különadó formájában előbb-utóbb rajtuk hajtja be a tőkéseknek nyújtott támogatást is.

A helyzetet csak bonyolítja, hogy a globalizáció révén a gazdasági problémák átgyűrűznek más országokba, illetve más földrészekre. A külföldi befektetők építettek valahol egy gyárat és "munkát adtak" valahány munkásnak. Ez nagyon szép, de a legkisebb gazdasági megingás jelére leállítják a termelést, így más országban ugyanazt a helyzetet teremtik meg, mint ami elől saját országában menekül. "Exportálják" a válságot!

Már az 1800-as évek végén született egy kifejezés, amit a szocialista rendszerben nagyon elcsépeltek, de a lényegen ez nem változtatott. A nemzetközivé váló finánctőke által működtetett kapitalizmust imperializmusnak nevezték el. Kellett új név, mert a gazdasági folyamatok a nemzetköziség miatt olyan bonyolultakká váltak, hogy a Marx által megfogalmazott alapelveket már meghaladták. Hogyan működik ez a formáció? Pontosan ugyanúgy, mint a kapitalizmus: A befektetett tőke segítségével termelt árú eladása után profitot kell realizálni! Ez sajnos előrevetíti azt a helyzetet, amikor egy uralkodó népcsoport gazdasági hegemóniát szerez az egész világon és azt tűzzel-vassal meg is akarja tartani! Minden, amit tesz, az kizárólag az emberiség érdekében történik és aki mást gondol, az a Gonoszt testesíti meg! Mivel az alapelv azonos, a túltermelésből fakadó válságok és a pénzügyi "katasztrófák" ugyanúgy fellépnek akkor is. A gazdasági válságokból a kapitalizmus soha nem tudott másképp kilábalni, csak háborúval.

Kezdjünk el katasztrófa-tervet készíteni!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.